Januárban ellátogattunk a Kolibri Fészekbe, ahol megnéztük a „The Happy Prince” előadást angol nyelven. Mint mindig, most is elbűvölt minket a kis színház hangulata, a nagyszerű színészi játék és az ötletes díszletek, kellékek.

The Happy Prince uses fairy-tale elements and theatrical symbolism to explore compassion, social injustice, and moral responsibility.
The three people helped by the Prince and the Swallow — the sick child, the poor writer, and the exploited girl — form a meaningful order, moving from immediate physical suffering to cultural neglect and finally to systemic social injustice.
The Swallow’s love for the Reed represents immature or illusory love, which later develops into true self-sacrifice through loyalty to the Prince.
Figures of authority such as the Mayor, Policeman, and Scientist embody power, law, and knowledge without empathy, while God appears at the end to affirm that true value lies in love rather than beauty or usefulness.
The performance frames these ideas by beginning with absence and neglect, guiding the audience to recognise that real goodness often goes unnoticed and unappreciated.

A boldog herceg mesei elemeket és színházi szimbolikát használ arra, hogy az együttérzésről, a társadalmi igazságtalanságról és az erkölcsi felelősségről beszéljen.
A herceg és a fecske által megsegített három alak — a beteg gyermek, a szegény író és a kizsákmányolt lány — tudatos sorrendet alkot: a közvetlen testi szenvedéstől a kulturális elhanyagoltságon át a rendszerszintű társadalmi igazságtalanságig vezet.
A fecske és a nád kapcsolatában megjelenő „szerelem” az éretlen, illuzórikus szeretetet jelképezi, amely később a herceg iránti hűségben és önfeláldozásban válik valódi szeretetté.
A hatalmat képviselő szereplők — a polgármester, a rendőr és a tudós — az empátia nélküli hatalmat, törvényt és tudást testesítik meg, míg Isten a történet végén megmutatja, hogy az igazi érték nem a szépségben vagy a hasznosságban, hanem a szeretetben rejlik.
Az előadás mindezt azzal keretezi, hogy hiánnyal és elhanyagoltsággal indul, így a nézőt arra vezeti rá, hogy felismerje: az igazi jóság gyakran észrevétlen és meg nem becsült marad.